Volturi and Cullen love forever / 21. fejezet

Mindenkinek BOLDOG KARÁCSONYT, ÉS SOK AJÁNDÉKOT KÍVÁNOK! Remélem Jól telik, majd mindenkinek ez a nap! Nekem ez a kis Karácsonyi ajándékom. Remélem tetszik, és lécci írjatok komikat. Na meg persze BUÉK!!!! :D:D:D

Régi barát

Athena szemszöge:

Nem tudom ki az a szemét aki elrabolt, de ha kiszabadulok én kinyírom. Azt tudtam, hogy nem egy Volturis az mert akkor nem kötötte volna be a szemem. Annyit éreztem, hogy végre megáll. Össze gyűjtöttem minden erőm, de mikor támadni akartam az egész testem elzsibbadt.
-Takarodj! - mondta egy hang belöktek valahova ahol összeestem.
-Drágám! - halottam meg Caius hangját. Gyorsan lekaptam magamról azt a rohadt kendőt, majd ölébe kúsztam.
-Hiányoztál. - mondtam, majd egy szenvedélyes csókot adtam neki. Körbe néztem és láttam, hogy nem csak én vagyok ott. Bella a legsötétebb sarokban ücsörgött.
-Bella! Te meg hogy kerültél ide? - kérdeztem. A lány rám nézet. Szemei éjfeketék voltak akár szerelmemé.
-Elraboltak. - mondta, majd vissza fordult.

-Még mindig azt hiszi, hogy..                                                                                                       -Nem! Már megmagyarázta Caius, hogy semmit se akar, már. Rájött hogy nincs értelme, és elmondta, hogy nem akar bántani, de akkor is jössz még valamivel apának! – mondta.             -Honnan..                                                                                                                                       -Elmondtam neki. Kicsit kiakadt azért, mert majdnem kinyírtam az apját. – mondta lazán kedvesem.                                                                                                                                     -Hülye vagy! – mordult fel Bella – Csak azért vagyok mérges, mert ha apa megöl utána még bánta is, volna!                                                                                                                            
-Persze! Apád az erősebb. – mondta cinikusan Caius. Mintha csak ovisok vennének körbe.       -Képzeld el…                                                                                                                                -Elég! Rosszabbak vagytok, mint két kicsi bölcsis. – mondtam, mire mind ketten befogták.  Caius mosolyogva és büszkén tekint rám.                                                                                   
-Mióta vagy ilyen szenvedélyesen harcias? – kérdezte kedvesem. Gyengén, bokán rúgtam.
-Én mindig is ilyen voltam. – mondtam.
-Hát persze. – mondta, majd mielőtt újra bele rúghattam volna megcsókolt. A dühöm rögtön elszállt.
-Bella, nincs ötleted ki vagy miért rabolt el minket? – kérdeztem. Talán ő tudja.
-Diego, Kathrine, meg valami Carlie. – mondta, és megvillantak szemei.
-Az első kettőre emlékszem, de ki az a Carlie? – kérdezte Caius.
-Valami boszi szerű mert  kiütött, mikor bedobtak ide. - mondta morcosan.
-Jaj, de édesek vagytok ti ketten ott. Úgy mint én meg Edward. - szólalt meg Kathrine. Ez a szemét némber.
-Na neked annyi! - Bella teljes erejéből neki rohant a rácsnak. A fal ami tartotta megrepedt. Mi ketten rögtön felpattantunk, hogy segítsünk neki. Kathrine észre vette, hogy a fal nem bír ki még egy háromszor ennyit.

-Carlie! Kábítsd el őket! - kiáltott. A lány rögtön ott termet. Lassultam, majd összerogytam, de nem csak én. Oldalra akartam nézni, de minden elsötétült.
Carlie szemszöge:

-Carlie! Kábítsd el őket! - kiáltott Kathrine.Már megint mi van. Kimentem a szobámból és láttam, hogy 3 megrohamozzák a rácsot. Azonnal elkábítottam őket. Belehasított a fejembe valami. Valaki megakart nézni valamit. Azonnal ráküldtem egy átkot amitől elmúlt a fejfájásom. Senki ne próbálkozon velem. Kathrine oda jött és jól pofán kent. A földre zuhantam.
-Ha szólítalak azonnal itt legyél, szolga! - mondta, majd elment. Annyira megalázó volt, de nem bánthatom. Ő az én gazdám, csak mert egyszer megmentette az életem és a szüleim azt mondták engedelmeskedjek neki. Sírva fakadtam. Diego oda jött, és felsegített.
-Semmi baj. Nyugalom. - mondta. Diego volt az egyik legjobb barátom, de csak barát. Igaz ő többet akart. De én nem!
-Köszönöm. - szipogtam, majd kibújtam az öleléséből és elmentem a szobámba. Ott rávetettem magam az ágyra, majd tovább sírtam. Annyi fájdalom, és meg aláztatás ért, de ez volt a legrosszabb. Eszembe jutott a régi életem. Volt kedvesem. Ő hiányzott a legjobban. Esküszöm, ha lesz rá alkalmam én megölöm Kathrinet.